Hawaii messze földön híres a nagy
hullámairól és az erre épülő szörfkultúrájáról. A profi szörfösök úgy tartják,
hogy a világ legjobb szörfös partja is itt található, ami nem más, mint az Oahu
északi partján található Pipeline (Csővezeték) nevű hely. Itt egy olyan sekély zátony
található a vízben, amit ha elérnek a hullámok, akkor az átbukó víztömeg
tökéletes csőformát hoz létre, amelyben minden szörfös álma legalább egyszer
végigsiklani. A sekély zátony ugyanakkor az egyik legveszélyesebb hellyé is
teszi a Pipeline-t, ezért a legtöbb szörfös soha nem éri el azt a szintet, hogy
itt szörfözhessen. A világ legjobb hullámlovasai azonban minden évben összemérhetik
a tudásukat a Pipeline-on, itt szokták ugyanis megrendezni a Szörf Világbajnokság záró futamát, amit egyszerűen csak Pipe Masters versenynek, azaz
A Csőmesterek versenyének neveznek. Az idei bajnokság utolsó futama különösen
izgalmasnak ígérkezett, hiszen hárman is esélyesek voltak a végső győzelemre: a
világbajnoki pontversenyt vezető, brazil Gabriel Medina, a második helyen álló,
ausztrál Mick Fanning és harmadik helyről még némi esélyekkel érkező amerikai
szörflegenda, a tizenegyszeres világbajnok Kelly Slater.
Mint minden sport, úgy
természetesen a szörf is csak akkor igazán érdekes, ha az ember valamelyest érti a lényegét, jöjjön hát egy kis szörfös gyorstalpaló.
A szörf egy kieséses alapon működő pontozásos verseny. Egyszerre ketten, vagy
hárman vannak a vízben, attól függően, hogy éppen hányadik kört futják. Általában
30 perc áll a versenyzők rendelkezésére, hogy elkapják a legjobb hullámokat.
Többször is próbálkozhatnak, de csak a két legjobb eredményük számít. A
pontozás 1-től 10-ig tart és a hullám méretén és nehézségi fokán túl a
különféle manőverek számától és a sebességtől is függ a végső pontszám.
Tökéletes hullámlovaglást nagyon nehéz bemutatni, de vannak ennek is mesterei,
például a hawaii John John Florence, aki idén 5-ször is elérte ezt a
tökéletességet. Ha már egy hawaii versenyzőnél tartunk, akkor érdekességként megemlítendő, hogy talán a szörf az
egyetlen sport a világon, ahol külön nemzetként kezelik a hawaiit, így
fordulhatott elő, hogy az összetett verseny harmadik helyéért nagyot csatázott egymással az
amerikai Slater és a hawaii Florence, amire végül az utóbbinak sikerült
felkapaszkodnia, az amerikai bajnokesélyesnek pedig be kellett érnie az összetett
negyedik helyével. A versenyre összesen két hét állt rendelkezésre, hiszen a hullámok kiszámíthatatlanok. Az első és a második kör még a múlt héten lezajlott, a befejezésre azonban most péntekig kellett várni, akkorra érkeztek ugyanis csak meg a tökéletes hullámok. A verseny egyébként a YouTube-on élőben is követhető volt,
sőt akár utólag is megnézhető, csupán kilenc óra hosszú ☺
Jómagam azonban a helyszínről követtem és
fényképeztem végig, időnként még a felvételen is látszódom (pl. 3:05:02-nél a jobb alsó
sarokban). Persze természetfotóshoz méltóan álcáztam magam, igaz, ezúttal csak a nap
elől bujkáltam, ennek megfelelően halványzöld hosszúnadrágot, még halványabb inget és egy zöld,
nyakvédős sapkát viseltem, valamint egy hátizsák is volt rajtam (ha valaki esetleg meg
szeretne találni).
A verseny nagyon látványos volt,
bár a világbajnokság hamar kétesélyessé szűkült, miután Slater a harmadik
körben kiesett, igaz, volt egy szép 8,6-os siklása. Fanning pedig az ötödik kör
végén búcsúzott, így az összetett pontversenyt vezető Medina megnyerte a
világbajnokságot, függetlenül a futamon elért helyezésétől. A strand ekkor szinte
felrobbant a brazil rajongók örömétől, akik eszeveszetten rohantak be a vízbe,
hogy a honfitársukat ünnepeljék. Ezután Medina felszabadultan versenyzett és
könnyedén jutott a döntőig, ahol még egy tökéletes 10-est is futott, idén
először, ám végül ez is kevés volt az ausztrál Julian Wilson ellen, aki két
nagyon jó hullámot is elkapott és végül megnyerte a versenyt.
A szörfözést az ősi polinézek találták
ki, hogy szórakoztassák magukat és eltöltsék a szabadidejüket. A Polinéz-szigetvilágban a hullámlovaglásra leginkább alkalmas hullámok a Hawaii-szigetek partjainál
alakulnak ki, így itt vált ez a sport leginkább a kultúra részévé, ezért tartják ma úgy, hogy Hawaii a szörfözés szülőhazája. A szörfözés egyébként az angol surf szóból ered, ami bukóhullámot jelent. A sport hawaii neve pedig hee nalu, amit leginkább hullámon siklásként lehetne fordítani,
a magyar név, a hullámlovaglás is talán ebből eredeztethető. A hullámon siklást
a hawaiiak művészetnek tartották és mindenki nagy kedvvel űzte. A legügyesebb
szörfösök óriási tiszteletnek örvendtek és nem ritkán közülük kerültek ki a
csoportok vezetői is.
A szörf világszintű elterjedése a
20. század elején kezdődött egy kiváló hawaii sportembernek köszönhetően. Ő
volt Duke Kahanamoku. Mindenféle vízi sporthoz volt tehetsége, ezért gyakran hívták halembernek, vagy, utalva a keresztnevére, az úszás hercegének.
Duke 1912-ben lett először olimpiai bajnok 100 méteres gyorsúszásban, majd a következő Olimpián, 1920-ban a saját korábbi világcsúcsát megjavítva megvédte
az olimpiai bajnoki címét, sőt az amerikai gyorsváltó tagjaként megszerezte a harmadik olimpiai
aranyát is. 1924-ben, 34 évesen azonban már be kellett érnie az ezüstéremmel, egy bizonyos
Johnny Weissmüller mögött. Duke később gyakran viccelődött azzal, hogy őt csak
Tarzan tudta legyőzni. 1932-ben pedig még tartalékként tagja volt az
olimpiai bronzérmes amerikai vízilabda csapatnak is. Elképesztő
sportteljesítményeinek és közvetlen stílusának köszönhetően Duke lett az úszósport
első igazi világsztárja. A hírnevét pedig arra használta, hogy a számára
legkedvesebb sportot, az akkoriban még csak Hawaiin ismert szörfözést
népszerűsítse. Kaliforniában, Ausztráliában és a világ más pontjain is sikerült
meghonosítania a hullámlovaglást, így teljes joggal nevezhető Duke Kahanamoku a
modern szörfözés atyjának. Duke egyébként Honoluluban született 1890-ben
és itt is hunyt el 1968-ban. Waikikiben ma is bronzszobor őrzi az emlékét.
A kezdő szörfösök körében Waikiki
ma is nagyon népszerű, de az igazán nagy hullámok a sziget nyugati és különösen
az északi partjainál találhatóak, különösen a téli hónapokban. A világ
legnevesebb szörfversenyei is itt kerülnek megrendezésre. Ezek a partok távol
vannak a fő turistahelyszínektől és amúgy sem igazán alkalmasak „egyszerű”
strandolásra, ezért többnyire csak az igazán ügyes és elszánt szörfösök látogatják. Az időnként
erre tévedőknek pedig itt lehetőségük nyílik betekinteni a különös helyi
szörfkultúrába, aminek során az itt lakók a szörfözés számtalan ágának
valamelyikét űzve, munka előtt, munka után és nem ritkán munka helyett is a
hullámokat várják ☺
Gábor természetfotós honlapját
már ismerhetitek. Érdemes rendszeresen meglátogatni a galériákat az újabb és
újabb természetfotóiért, vagy a blogját a legfrissebb ismeretterjesztő
írásaiért. Pár napja pedig elkészült az én honlapom is, ami a szakmai eredményeimet
igyekszik egy helyen összefoglalni: a kutatói múltamat, a publikációimat és van
egy kis galéria is a munkám eddigi legfontosabb eseményeiből.
Amióta Amerikába érkeztük, mindig
megünnepeltük a Hálaadást, nem volt ez másképp idén sem. A tavalyi ananászos pulyka helyett, idén azonban hagyományosabb módon készítettük el a pulykát. Semmi
extra nem került rá, csak egy kis fűszerkeverék és, hogy némi magyaros ízeket
is belecsempésszünk, egy kevés pirospaprika és Pirosarany. Az idei azonban
annyiban is különbözött a korábbiaktól, hogy most először egész pulykánk volt,
amit a bevásárlóközpontban kaptunk ajándékba. Pár hete ugyanis olyan akció volt
a boltban, hogy ha egy bizonyos összeget elér a bevásárló listánk, akkor ingyen
választhatunk egy pulykát akár 10 kilóig. Mi nem is tudtunk erről az
ajánlatról, de a pénztáros, aki már régi ismerősünk, figyelmeztetett rá, majd
az egyikőnk gyorsan visszament egy csomag pulykáért. A 10 kilós szárnyas azonban
egy kicsit sok lett volna nekünk, így beértük egy 4 kilóssal is ☺, ez is ki fog tartani
erre a hétre. Ráadásul ez is csak két részletben fért be a kis sütőnkbe, még
úgy is, hogy szárnyak és combok nem voltak rajta, itt ugyanis gyakran anélkül árulják a
pulykát, hiszen az amerikaiak igazán csak a mellehúsát szeretik. Mivel az igazi Hálaadás Amerikában elképzelhetetlen pite nélkül, ezért idén mi is sütöttünk pitét az ünnepre,
mégpedig almásat.
A legtöbb népcsoporttal kapcsolatban
létezik valamilyen sztereotípia. Rögtön magunkkal kezdve: a magyarok örök elégedetlenek, de ilyen az is, hogy az írek piásak, na meg, hogy a déli népek lusták. Habár a sztereotípiák többsége durva általánosítás, némelyiküknek
azért van némi valóságalapja, még ha természetesen nem is érvényesek mindenkire.
Nem tudok azonban annál igazabb sztereotípiát elképzelni, mint hogy az ázsiaiak nem tudnak vezetni. Ezt
Honoluluban nap, mint nap tapasztaljuk, ahol a lakosságnak nagyjából a 70%-a
ázsiai származású. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni, gyakorlatilag mindent
rosszul csinálnak. Két nagyon idegesítő dolgot azért kiemelnék. Az egyik, hogy
az indexet soha nem használják. A többségük szó szerint nem tudja, hogy mire való
és csak megy, amerre lát. A másik, még ennél is idegesítőbb, bár kevésbé
veszélyes tulajdonságuk az, hogy a piros lámpánál körülbelül nyolc-tíz méterenként
állnak meg, ami miatt általában csak fele annyi autónak jut hely az utakon, mint
amennyi normális esetben elférne. Még akkor sem mennek egymáshoz közelebb, ha valaki kilóg a kereszteződésbe és így akadályozza a keresztülhaladó forgalmat. Emiatt Honoluluban állandóan dugók vannak, gyakorlatilag
három autó már elég ahhoz, hogy megálljon a forgalom ☺. Az ázsiai többségnek
köszönhetően Honolulu rendszeresen az első helyen végez az USA legrosszabb közlekedésű
városainak a listáján, általában a négymilliós Los Angelesszel versengve ezért
a nem túl előkelő díjért és simán megelőzi a nyolc és félmilliós New York-ot, a
közel hárommilliós Chicagót, vagy a másfélmilliós Philadelphiát. Igencsak
„szép” eredmény ez, ha figyelembe vesszük, hogy Honolulu a mindössze háromszáz-ötvenezerfős
lakosságával csak az 54-ik legnagyobb város Amerikában.
Amerikában egyébként annyira
elterjedt sztereotípia, hogy az ázsiaiak rossz vezetők, hogy az angol
szlengben szitokszóként használják az ázsiai sofőrt (asian driver) mindenkire, aki rosszul vezet. Természetesen nem csak
Amerikában ismeretes a probléma, Ausztráliában pár hónapja nyilatkozta az egyik
vezető politikus, hogy az ázsiaiak nem tudnak vezetni, ezért külön vizsgát kéne
tenniük. Aztán persze nem győzött elnézést kérni, miután szóltak neki, hogy
ilyet mondani nem igazán polkorrekt. Némelyikükre egészen biztosan ráférne némi speciális autós oktatás, még ha nem is egészen olyan, mint amilyet az alábbi vicces videóban láthatunk. Figyelem, Inappropriate Language! Aki nem bírja,
ne nézze! A többiek viszont jól szórakozhatnak rajta, főleg mert a videó
valójában nem is annyira az ázsiai vezetőkről, hanem inkább a rasszista fehérekről szól, csak, hogy egy
újabb sztereotípiával zárjunk.
Hosszú idő után végre az elmúlt
hétvégén volt egy napunk, amit teljesen szabaddá tudtunk tenni, így egész szombaton
az Északi Parton (North Shore) kirándultunk. Mivel hétvégén a forgalom a szokásos hatalmasról
óriásira nő, ezért az egész napos pihenést rögtön úgy kellett kezdeni, hogy
hatkor keltünk, így azonban még a tömeg előtt eljutottunk az első célállomásra, a
Teknős-öbölbe. Oahun, talán ez a part van a legmesszebb Honolulutól, ezért itt
sosem szoktak igazán sokan lenni. Ráadásul, ha elég messzire megyünk a
parkolótól, akkor egy kis eldugott miniöblöt is találhatunk, ami a sziklák
által védve van a hullámoktól és a sekély víz kellemesen fel is melegszik.
Ebéd után aztán megnéztük, hogy
hol termesztik az egyik kedvenc gyümölcsünket, a papaját. A Kahuku Farm minden
nap kínál traktoros körtúrát a farmon, ahol megtekinthető, hogy mit, hol és
hogyan termesztenek. A túrát vezető farmer először bemutatta a hidropónikus
növénytermesztést, majd elvitt a papaja-ültetvényre és elmesélte, hogy milyen
nehéz itt farmernek lenni. A papaját ugyanis csak kézzel lehet leszedni a több
méter magas fák tetejéről, az emberi munka pedig nagyon drága Hawaiin (ahogyan
minden más is), miközben Dél-Amerikában nagyon olcsón megterem mindenféle
trópusi gyümölcs, így a papaja és a banán is, amivel nagyon nehéz versenyezni.
A másik fő terményük ugyanis a banán. Itt azzal próbálnak kitűnni a tömegből,
hogy nem a mindenki által ismert cavendish fajtát termesztik, hanem az apróbb,
de édesebb ízű alma banánt (apple
banana). A traktorral végigmentünk a banánültetvényen is, majd a túra végén egy
nagyon finom, jéghideg papajás-banános-ananászos-kókuszos smoothie-t is kaptunk.
Ez olyasmi, mint a turmix, csak tej nélkül, tömény gyümölcsből készül.
A farmtúra után átmentünk a
teknősök „titkos” pihenőhelyére és egészen estig itt is maradtunk. Teknősöket
eleinte csak a vízben láttunk, de estefelé az egyik kivonszolta magát a partra
és bár estére elég borús lett az idő, szerencsére napszállatkor a horizonton
felszakadozott a felhőzet és végül sikerült a teknőst is lefotózni és egy
igazán drámai naplementét is megcsodálni. A kirándulást végül a kiváló
Jameson’s By The Sea étteremben zártuk, majd késő este kellemesen gyér
forgalomban autózhattunk haza.
Izgalmasan alakult a pénteki
napunk az Iselle nevű hurrikánnal, annak ellenére, hogy végül minden úgy történt, ahogyan az
várható volt és a mi szigetünkön nem okozott komoly gondot a vihar. Ezt azonban
nem tudhattuk előre, ezért igyekeztünk a legrosszabbra felkészülni. A hawaii
építkezési stílus ugyanis elég egyszerű: építs egy házat fából, lehetőleg minél
vékonyabb falakkal, hiszen itt mindig jó idő van. Gond csak akkor adódik, amikor
éppen nincsen jó idő. Legutóbb 1992-ben érte el hurrikán a Hawaii-szigeteket,
telibe kapva Kauai szigetét. Az Iniki nevű hurrikán 230 km/órás széllökéseivel végül
hat embert megölt és gyakorlatilag az összes faházat leamortizálta a szigeten.
Itt, Honoluluban téglából és betonból
szinte csak a belvárosi társasházakat építik, ennek megfelelően a mi házunk is
fából van. Amikor elköltöztünk Waikikiből, nagyon megörültünk ennek, mivel nagyon
hangulatos kis ház, ráadásul csendes környéken van és elég távol a parttól, így
cunamiriadó esetén sem kell menekülnünk. Hurrikánra viszont nem számítottunk,
ezért a biztonság kedvéért még csütörtökön megnéztem a legközelebbi hurrikán
menedéket, amit a Vörös Kereszt alakított ki az egyik középiskolában. Előre
összekészítettük egy-egy hátizsákba a legfontosabbakat: kaját, innivalót és
váltásruhát, hogy ha menekülni kell, akkor csak fel kelljen kapni és uzsgyi. Az
előrejelzések szerint pénteken hajnali hatkor volt várható a vihar érkezése,
ezért úgy döntöttünk, hogy négyig alszunk és ha az előrejelzések még mindig
hurrikánról szólnak, akkor elmegyünk a menedékre még a vihar érkezése előtt.
Hajnali háromkor azonban már olyan széllökések jelezték a vihar közeledtét,
hogy nem vártunk tovább, inkább biztos, ami biztos alapon elmentünk a
menedékre. Utólag kiderült, hogy azok voltak az egész vihar legerősebb
széllökései, így (szerencsére) még egy rendes videót sem tudtam készíteni a
viharról.
Az Iselle nevű hurrikán végül a
várakozásoknak megfelelően trópusi viharrá szelídült és így érte el a Nagy
Szigetet, de amint a lenti videón látható, így is okozott károkat néhány
házban, sőt villanyoszlopokat és fákat is kidöntött. Szerencsére, ez az egyik
leggyérebben lakott sziget. A többi sziget, így a mienk is már sokkal jobban
járt, mivel a Big Island 4000
méter magas hegyeivel nem bírt el a legyengült ciklon és
a szigetet elhagyva szinte teljesen szétesett.
Most „várjuk” Julio-t. Pontosabban várja a rosseb, de hát jön, habár egyelőre
úgy tűnik, hogy Iselle kísérője is gyengülni kezdett, ráadásul jó esély van rá,
hogy északi irányban el is kerüli a szigeteket.
Frissítés (2014. augusztus 11., hétfő): az utóbbi napok előrejelzéseinek megfelelően a Julio nevű hurrikán végül elkerülte a Hawaii-szigeteket és hétfő estére annyira legyengült, hogy trópusi viharrá minősítették vissza.
Hamarosan újabb különleges természeti
jelenség lesz tapasztalható Hawaiin, ez azonban jóval kevésbé várt esemény,
mint például az áprilisi holdfogyatkozás volt, ezúttal ugyanis trópusi viharok
érkeznek.
A Hawaii-szigeteket ritkán érik el hurrikánok, mivel a trópusi ciklonok megerősödéséhez meleg vízfelület szükséges és Hawaii környékén
általában hűvösebb az óceán vize, így legtöbbször a hurrikánok elgyengülnek és
„szimpla” trópusi vihar formájában érik el a szigetek partjait. Idén azonban az
El Niňo jelenség miatt melegebb a Csendes-óceán vize, ezért van rá esély, hogy
az Iselle nevű hurrikán nem szelídül trópusi viharrá és hurrikán formájában éri
el a Big Island partjait. Mi, itt Oahun talán abban bízhatunk, hogy a Nagy Sziget
mérete és magas hegyei képesek lesznek legyengíteni a hurrikánt és mire
pénteken ideér, már csak a szokásos trópusi vihar lesz belőle, amilyenből 2-3
is szokott lenni egy évben, igaz, az sem túl kellemes. A helyzet komolyságát
fokozza és egyben igazán különlegessé is teszi, hogy Iselle nyomában rögtön jön Julio is,
ami jelenleg még erősebb hurrikán, mint Iselle és vasárnapra „várhatjuk”. Julio
esetében azonban az adhat okot némi bizakodásra, hogy remélhetőleg Iselle „elhasználja” a
meleg óceáni vizet és a nyomában maradó hidegebb víz miatt Julio már nem tud
tovább erősödni.
Igyekeztünk felkészülni a viharokra, az udvarról elpakoltuk a
könnyen mozdítható dolgokat, van elég vizünk, kenyerünk és konzervünk. Általában
nagy öröm különleges természeti jelenségekkel találkozni, de e nélkül azt
hiszem, jól meglennénk.
Hawaiin a klímának köszönhetően
egész évben teremnek a gyümölcsök, így számtalan trópusi gyümölcsöt lehet
frissen kapni az év bármely részében. Az ananászon kívül a papaja is nagy
kedvencünk. Kolumbusz Kristóf is nagyon kedvelte, ő volt az első európai, aki
megkóstolta a papaját és az „angyalok
gyümölcsének” nevezte. Ez a gyümölcs egyébként a dinnyefán terem. Mivel nagyon
fagyérzékeny növény, ezért csak a trópusokon él meg. Eredetileg Mexikóból
származik, de sok helyen termesztik évszázadok óta a trópusi Amerikában, sőt
egyre elterjedtebb Afrikában, Ausztráliában és Óceániában is. Itt Hawaiin is
számos farmon foglalkoznak vele, Oahu szigetén a legismertebb talán a Kahuku Farm az Északi Parton. A papaja gyümölcse nem csak nagyon finom, hanem
rendkívül egészséges is, rengeteg vitamint és nélkülözhetetlen ásványi anyagot
tartalmaz. A gyümölcs héja éretlenül zöld, éretten sárga, ha teljesen sárgává
változik, akkor már túlérett. Általában akkor a legjobb, amikor a héjának
nagyjából a 3/4-e sárga, a többi viszont még zöld. A gyümölcs húsa narancssárga
színű és a termés közepén elhelyezkedő magvakat veszi körül. Könnyű
felszolgálni, meg kell hámozni, a magokat ki kell kanalazni, aztán már
fogyasztható is, mi azonban az ananászhoz hasonlóan még fel is szoktuk kockázni
mielőtt megesszük.
A Madártávlat magazin idei nyári
számának a címlapjára az egyik albatroszos képem került. A címlapfotó a magazin
hasábjain megjelenő hat oldalas cikkemhez készült, ami a Laysan-albatrosz
különös életébe nyújt bepillantást. Az albatroszokról, illetve a velük végzett munkáról már itt a blogon is beszámoltam néhányszor, míg az
élőhelyükről, a Kaena Pointról, valamint annak élővilágáról a TermészetBÚVÁR
Világjáró rovatában tavaly megjelent cikkem ad ismertetőt, érintve
természetesen az albatroszok alapvető szokásait is. A mostani, Madártávlatban
publikált cikk azonban részletesen bemutatja az albatroszok egyik igazán furcsa
viselkedését, az egynemű párok kialakulását, továbbá áttekintést ad eme
érdekes magatartásnak az okáról és a történeti hátteréről, valamint annak meglepő evolúciós
előnyét is taglalja. Az írást természetesen a saját fotóim illusztrálják.
A trópusi Hawaiin természetesen
a fagylaltok a legnépszerűbb édességek. Az egyik legjobb fagyi kétségkívül a
többé-kevésbé hawaii különlegességnek számító Shave Ice, de a mi igazi
kedvenceink a Yogurtland különféle fagyijai. Ez egy Kaliforniában alapított
üzletlánc, amelynek ma már 20 amerikai államban, valamint Mexikóban, Japánban
és Ausztráliában is vannak fagyizói. Itt a szigeten is több helyen található
Yogurtland üzlet, így Waikikiben is, ahova mindig betérünk, ha éppen arra
járunk. Igazándiból nem is fagyiról van szó, hanem ahogyan a neve is utal rá,
különböző ízesítésű fagyasztott joghurtról. Az igazi különlegessége pedig abban
rejlik, hogy önkiszolgáló. A hideg édességre vágyó vevő különböző méretű
poharak közül válogathat, majd olyan fagyit tesz a pohárba, amilyet akar.
Természetesen többféle fagyit is lehet tölteni egy pohárba, ezen felül
különböző gyümölcsök, magvak, csokidarabkák, kekszek és számtalan szósz közül lehet
válogatni. A végén a pénztárnál a poharat egy mérlegre kell tenni és a tömeg
alapján lehet fizetni. Ezután a parton leülve, kellemes látvány mellett
fogyasztható.
Az autóbaleset óta újabb hawaii
tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak. Többek között, mostanra már egészen
biztosak vagyunk benne, hogy nincs Amerikában drágább hely Hawaiinál. A kocsi
javítása ugyanis több, mint 4000 dollárba kerülne. Az autót egyébként ennél valamivel
kevesebbért vettük, mostanra pedig már természetesen annál is jóval kevesebbet
ér. Ez azonban nem is lenne olyan nagy gond, ha a biztosító kifizetné a
javítást, de sajnos, mint azóta kiderült, a baleset okozójának nemfizetés miatt
lejárt a biztosítása. Hogy ez a helyszínen miért nem derült ki a rendőr
számára, az rejtély. Talán csak ennyire inkompetens, ami egy átlagos hawaiit
tekintve, cseppet sem lenne meglepő, de az is lehet, hogy szimplán csak lusta volt
leellenőrizni a rendőrautóban lévő számítógépen. A helyszínen azért tűnt úgy,
hogy minden rendben van a Dodge papírjaival, mert Amerikában a biztosítók fél
évre előre kiadják a biztosítási papírt, azonban elég csak havonta fizetni a
díjat. Jelenleg nekünk is van biztosítási papírunk október végéig, pedig még
csak júniusig van kifizetve. Ezért kellett volna a rendőrnek a számítógépén is
leellenőriznie, hogy minden rendben van-e. Ez Amerika nagy részén ráadásul úgy
működik, hogy a kocsik szélvédőjére fel van ragasztva egy vonalkód, amit a
hivatalos szerv a spéci kütyüjével leolvas és máris mindent lát az autóról
(regisztráció, biztosítás, műszaki). Természetesen ilyen rendszer nincs
Hawaiin, ami nem először bizonyítja azt is, hogy a nagy drágaság ellenére
minden bizonnyal ez a legelmaradottabb amerikai állam.
A lényeg, hogy az autót a saját
költségünkön kellene megjavíttatni, amit nem fogunk megtenni, hiszen egyszerűen
nem érné meg. Elég csúnyácska így, de azért működik. Az ablakmosó az egyetlen
fontos dolog, ami tönkrement a baleset során, mivel a benyomódó fém elvágott
egy műanyag csövet és elfolyt belőle a folyadék. A szerviz szerint ennek a
javítása is belekerülne 300 dollárba, szerintük ugyanis mind a tartályt, mind a
pumpát cserélni kellene, sőt a benyomódó fém miatt némi karosszéria munka is
elkerülhetetlen. Megköszöntük a becslést és eljöttünk. Egyik ismerősünk javasolt
egy vietnámi maszek szerelőt, oda vittük el a kocsit. Tipikus mindentudó
maszek, ahogyan a táblája is jelzi, számára nincs akadály. Persze karosszéria
munkát nem vállal, de nekünk csak az ablakmosó javítása volt fontos. Azt három
perc alatt meg is oldotta kemény 20 dollárért. Nem mondom, ez is jó óradíj, de
nem sajnáltam tőle, hiszen kiváló szakmunkát végzett: egy csavarhúzóval helyére
feszítette a benyomódó fémet, a műanyagcső sérült részét levágta, majd a
lökhárítót is visszakalapálta a helyére ☺
Elérkeztünk a 100-adik
bejegyzéshez. Eredetileg valami különlegessel szerettük volna ezt megünnepelni,
de a sors közbeszólt, pontosabban a hawaii vezetéskultúra, illetve annak
hiánya. Röviden, belénk jöttek. Persze az ilyesmi mindennaposnak számít a
legtöbb helyen, de ez az eset mégiscsak furcsa volt, ugyanis elsősorban nem is
a bordó Dodge sofőrje okozta a balesetet. Persze ő volt a hibás, amiért
befordult elénk, de csak azért tette ezt, mert beengedték. És ebben mutatkozott meg a tipikus hawaii agyatlanság. A helyiek általában cseppet sem előzékenyek, de most mégis az jutott eszébe az egyiknek, hogy egy soksávos út belső sávjában megpróbál „jótékonykodni”, miközben nem tudhatja, hogy a többi sávban nem jön-e valaki. A történet röviden: a múlt héten éppen az északi partra igyekeztem,
amikor Wahiawa városában a Kamehameha Hwy hatsávos útján, a belső sávban egy helyi
nagyokos úgy döntött, hogy a szemből érkező Dodge-ot engedi keresztben elfordulni.
Én a szélső sávban haladtam normális sebességgel, mivel előttem nem volt senki,
amikor egyszer csak megérkezett balról a Dodge és CSATT. Én nem láttam őt, mert
takarásban volt, ahogyan ő sem látott engem, igaz, neki azért számítania
kellett volna rá, hogy a szélső sávban valaki jöhet, ezért hivatalosan
természetesen ő okozta a balesetet, de már azért is büntetés járna neki, mert Hawaiin sapkát hord. Nem emlékszem már, hogy máshol hogyan
mennek a dolgok, hiszen a tavalyi kaliforniai kirándulásunkat leszámítva, elég
régen vezettem már olyan helyen, ahol létezik vezetéskultúra, de szerintem
ilyen felelőtlenség nem igazán jellemző a világ normálisabb felén, így sem Észak-Amerikában,
sem Európában. Szerencsére, pont a közelben volt egy rendőr, így az egészről
készült hivatalos rendőrségi jelentés is, ami elvileg megkönnyíti a
biztosítóval való ügyintézést, habár, ismerve a hawaii tempót, ez nem fog
egyhamar megtörténni. A koccanás egyébként nem volt nagy, hiszen senki sem ment
gyorsan, de a kocsink eleje azért kicsit meggyűrődött.
Eddig egyetlen balesetem volt,
mintegy 15 éve, az sem az én hibámból történt. Azóta több, mint 300ezer
kilométert vezettem balesetmentesen a világ számos pontján. Ez annyi, mintha
hét és félszer megkerültem volna a Földet. Sajnos Hawaiit elérve, a nyolcadik hibátlan
kör már nem sikerült.
Tegnap éjszaka teljes holdfogyatkozás
volt látható a Föld nyugati féltekéjén. A jelenség azért volt igazán különleges,
mert egy úgynevezett tetrád része volt. Ez azt jelenti, hogy másfél év alatt
négy teljes holdfogyatkozás lesz, aminek a tegnapi
volt az első felvonása. A teljes holdfogyatkozás során egyébként a Hold nem sötétül el
teljesen, amikor bekerül a Föld árnyékába, ugyanis a Nap fénye a földi légkörön áthaladva szétszóródik és sejtelmes, vörös derengéssel világítja meg a Holdat, ami miatt időnként vérholdnak is nevezik a jelenséget. Honoluluban elég felhős volt az ég, néha még az eső is eleredt, de szerencsére
a hosszú, közel négy órás folyamat alatt mindig akadt egy-egy felhőrés, amelyen
keresztül végül sikerült megfigyelni a fogyatkozás minden fázisát, a totalitás pedig különösen szép volt, igazi vérholdat láthattunk.
A múlt héten a kaliforniai San
Diegoban tartotta éves összejövetelét az Amerikai
Társaság a Rákkutatásért (AACR) nevű szervezet. A konferencián két
munkatársammal én is részt vettem. A városból nem sokat láttam, sajnos nem
igazán volt idő városnézésre, de az ott töltött néhány nap alatt San Diego
kellemes benyomást tett rám. A konferencia pedig nagyon tanulságos volt,
mindhárman élveztük. Mindannyian poszteren mutattuk be, hogy milyen
eredményeket értünk el eddig a kutatásaink során és elég népszerűek voltunk,
számos gyógyszergyár érdeklődött a munkánk iránt, illetve sokan felajánlották,
hogy szívesen eljönnek Hawaiira, hogy részt vegyenek a munkánkban. Talán néhányan közülük nem csak a homokos tengerpartok miatt voltak ilyen lelkesek.