Öt dolog, amire nem gondolsz, amikor Hawaiiról álmodozol

Ki ne álmodozna arról, hogy Hawaiin éljen, vagy legalábbis valami trópusi szigeten? Nekem mindenesetre régi vágyam volt, hogy egyszer valahol a Csendes-óceán egyik szigetén tanulmányozhassam a helyi élővilágot. Miután 2009-ben Amerikába költöztünk, egyre többször gondoltam arra, hogy Hawaii lenne az ideális helyszín, hiszen ez egy olyan trópusi szigetcsoport, ami az USA része, így élvezi annak minden előnyét. Ezzel a gondolattal Gabit is sikerült megfertőznöm, így aztán nagyon örültünk, amikor 2012-ben lehetőségünk nyílott Hawaiira költözni. De vajon tényleg olyan itt az élet, mint ahogyan az emberek elképzelik? Az alábbiakban öt pontban igyekszem összefoglalni, azokat a dolgokat, amikre nem gondoltunk és amikre valószínűleg senki sem gondol, amikor a hawaii életről álmodozik.

Tömeg és zaj Oahun

Oahu a Föld egyik legsűrűbben lakott területe. Gyakorlatilag nincs egy talpalatnyi terület, ahol ne lenne nyoma az emberi jelenlétnek. Honolulu útjain akkora a tömeg, hogy a közlekedésben állandóan teljes káosz uralkodik, persze ezen az sem segít, hogy a városban folyamatosak az építkezések és emiatt az útlezárások is. Ráadásul már nem csak a városban zajlik a „fejlődés”, hanem a hegyekben is. Az sem jelent gondot, ha a hegyi utak alkalmatlanok a teherautók számára, ilyenkor helikopterekkel szállítják az építőanyagot a városból fel a hegyekbe, aminek következtében gyakran teljes városnegyedek bosszankodhatnak az állandó helikopterzaj miatt. A turisták helikopteres és kis-repülőgépes túrái miatt a zajszennyezés egyébként is állandó bosszúságot okoz az itt lakóknak, nem számít, hogy a belvárosról, a strandokról, vagy akár az erdei kirándulóhelyekről van szó. A „Paradicsom” manapság valószínűleg a Föld egyik legzajosabb területe. Miközben Velencében a zaj miatt nemrégiben betiltották a gurulós bőröndök használatát, Hawaiin mindössze egy üzenetrögzítős telefonszámon lehet panaszkodni a zajos repülőkre, amit aztán valószínűleg soha senki nem fog lehallgatni. Nem csoda, hogy egyre több helyi szerveződés alakul a fejlesztések és különösen a turizmussal kapcsolatos fejlesztések ellen. Azt hiszem, nyugodtan ki lehetne tenni Oahura a MEGTELT táblát.

Tipikus sztereó: az ázsiaiak és a vezetés

A legtöbb népcsoporttal kapcsolatban létezik valamilyen sztereotípia. Rögtön magunkkal kezdve: a magyarok örök elégedetlenek, de ilyen az is, hogy az írek piásak, na meg, hogy a déli népek lusták. Habár a sztereotípiák többsége durva általánosítás, némelyiküknek azért van némi valóságalapja, még ha természetesen nem is érvényesek mindenkire. Nem tudok azonban annál igazabb sztereotípiát elképzelni, mint hogy az ázsiaiak nem tudnak vezetni. Ezt Honoluluban nap, mint nap tapasztaljuk, ahol a lakosságnak nagyjából a 70%-a ázsiai származású. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni, gyakorlatilag mindent rosszul csinálnak. Két nagyon idegesítő dolgot azért kiemelnék. Az egyik, hogy az indexet soha nem használják. A többségük szó szerint nem tudja, hogy mire való és csak megy, amerre lát. A másik, még ennél is idegesítőbb, bár kevésbé veszélyes tulajdonságuk az, hogy a piros lámpánál körülbelül nyolc-tíz méterenként állnak meg, ami miatt általában csak fele annyi autónak jut hely az utakon, mint amennyi normális esetben elférne. Még akkor sem mennek egymáshoz közelebb, ha valaki kilóg a kereszteződésbe és így akadályozza a keresztülhaladó forgalmat.  Emiatt Honoluluban állandóan dugók vannak, gyakorlatilag három autó már elég ahhoz, hogy megálljon a forgalom ☺. Az ázsiai többségnek köszönhetően Honolulu rendszeresen az első helyen végez az USA legrosszabb közlekedésű városainak a listáján, általában a négymilliós Los Angelesszel versengve ezért a nem túl előkelő díjért és simán megelőzi a nyolc és félmilliós New York-ot, a közel hárommilliós Chicagót, vagy a másfélmilliós Philadelphiát. Igencsak „szép” eredmény ez, ha figyelembe vesszük, hogy Honolulu a mindössze háromszáz-ötvenezerfős lakosságával csak az 54-ik legnagyobb város Amerikában.

Amerikában egyébként annyira elterjedt sztereotípia, hogy az ázsiaiak rossz vezetők, hogy az angol szlengben szitokszóként használják az ázsiai sofőrt (asian driver) mindenkire, aki rosszul vezet. Természetesen nem csak Amerikában ismeretes a probléma, Ausztráliában pár hónapja nyilatkozta az egyik vezető politikus, hogy az ázsiaiak nem tudnak vezetni, ezért külön vizsgát kéne tenniük. Aztán persze nem győzött elnézést kérni, miután szóltak neki, hogy ilyet mondani nem igazán polkorrekt. Némelyikükre egészen biztosan ráférne némi speciális autós oktatás, még ha nem is egészen olyan, mint amilyet az alábbi vicces videóban láthatunk. Figyelem, Inappropriate Language! Aki nem bírja, ne nézze! A többiek viszont jól szórakozhatnak rajta, főleg mert a videó valójában nem is annyira az ázsiai vezetőkről, hanem inkább a rasszista fehérekről szól, csak, hogy egy újabb sztereotípiával zárjunk.

Autójavítás egy hájtek szervizben

Az autóbaleset óta újabb hawaii tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak. Többek között, mostanra már egészen biztosak vagyunk benne, hogy nincs Amerikában drágább hely Hawaiinál. A kocsi javítása ugyanis több, mint 4000 dollárba kerülne. Az autót egyébként ennél valamivel kevesebbért vettük, mostanra pedig már természetesen annál is jóval kevesebbet ér. Ez azonban nem is lenne olyan nagy gond, ha a biztosító kifizetné a javítást, de sajnos, mint azóta kiderült, a baleset okozójának nemfizetés miatt lejárt a biztosítása. Hogy ez a helyszínen miért nem derült ki a rendőr számára, az rejtély. Talán csak ennyire inkompetens, ami egy átlagos hawaiit tekintve, cseppet sem lenne meglepő, de az is lehet, hogy szimplán csak lusta volt leellenőrizni a rendőrautóban lévő számítógépen. A helyszínen azért tűnt úgy, hogy minden rendben van a Dodge papírjaival, mert Amerikában a biztosítók fél évre előre kiadják a biztosítási papírt, azonban elég csak havonta fizetni a díjat. Jelenleg nekünk is van biztosítási papírunk október végéig, pedig még csak júniusig van kifizetve. Ezért kellett volna a rendőrnek a számítógépén is leellenőriznie, hogy minden rendben van-e. Ez Amerika nagy részén ráadásul úgy működik, hogy a kocsik szélvédőjére fel van ragasztva egy vonalkód, amit a hivatalos szerv a spéci kütyüjével leolvas és máris mindent lát az autóról (regisztráció, biztosítás, műszaki). Természetesen ilyen rendszer nincs Hawaiin, ami nem először bizonyítja azt is, hogy a nagy drágaság ellenére minden bizonnyal ez a legelmaradottabb amerikai állam.

A lényeg, hogy az autót a saját költségünkön kellene megjavíttatni, amit nem fogunk megtenni, hiszen egyszerűen nem érné meg. Elég csúnyácska így, de azért működik. Az ablakmosó az egyetlen fontos dolog, ami tönkrement a baleset során, mivel a benyomódó fém elvágott egy műanyag csövet és elfolyt belőle a folyadék. A szerviz szerint ennek a javítása is belekerülne 300 dollárba, szerintük ugyanis mind a tartályt, mind a pumpát cserélni kellene, sőt a benyomódó fém miatt némi karosszéria munka is elkerülhetetlen. Megköszöntük a becslést és eljöttünk. Egyik ismerősünk javasolt egy vietnámi maszek szerelőt, oda vittük el a kocsit. Tipikus mindentudó maszek, ahogyan a táblája is jelzi, számára nincs akadály. Persze karosszéria munkát nem vállal, de nekünk csak az ablakmosó javítása volt fontos. Azt három perc alatt meg is oldotta kemény 20 dollárért. Nem mondom, ez is jó óradíj, de nem sajnáltam tőle, hiszen kiváló szakmunkát végzett: egy csavarhúzóval helyére feszítette a benyomódó fémet, a műanyagcső sérült részét levágta, majd a lökhárítót is visszakalapálta a helyére ☺

100-adikra egy kis baleset

Elérkeztünk a 100-adik bejegyzéshez. Eredetileg valami különlegessel szerettük volna ezt megünnepelni, de a sors közbeszólt, pontosabban a hawaii vezetéskultúra, illetve annak hiánya. Röviden, belénk jöttek. Persze az ilyesmi mindennaposnak számít a legtöbb helyen, de ez az eset mégiscsak furcsa volt, ugyanis elsősorban nem is a bordó Dodge sofőrje okozta a balesetet. Persze ő volt a hibás, amiért befordult elénk, de csak azért tette ezt, mert beengedték. És ebben mutatkozott meg a tipikus hawaii agyatlanság. A helyiek általában cseppet sem előzékenyek, de most mégis az jutott eszébe az egyiknek, hogy egy soksávos út belső sávjában megpróbál „jótékonykodni”, miközben nem tudhatja, hogy a többi sávban nem jön-e valaki. A történet röviden: a múlt héten éppen az északi partra igyekeztem, amikor Wahiawa városában a Kamehameha Hwy hatsávos útján, a belső sávban egy helyi nagyokos úgy döntött, hogy a szemből érkező Dodge-ot engedi keresztben elfordulni. Én a szélső sávban haladtam normális sebességgel, mivel előttem nem volt senki, amikor egyszer csak megérkezett balról a Dodge és CSATT. Én nem láttam őt, mert takarásban volt, ahogyan ő sem látott engem, igaz, neki azért számítania kellett volna rá, hogy a szélső sávban valaki jöhet, ezért hivatalosan természetesen ő okozta a balesetet, de már azért is büntetés járna neki, mert Hawaiin sapkát hord. Nem emlékszem már, hogy máshol hogyan mennek a dolgok, hiszen a tavalyi kaliforniai kirándulásunkat leszámítva, elég régen vezettem már olyan helyen, ahol létezik vezetéskultúra, de szerintem ilyen felelőtlenség nem igazán jellemző a világ normálisabb felén, így sem Észak-Amerikában, sem Európában. Szerencsére, pont a közelben volt egy rendőr, így az egészről készült hivatalos rendőrségi jelentés is, ami elvileg megkönnyíti a biztosítóval való ügyintézést, habár, ismerve a hawaii tempót, ez nem fog egyhamar megtörténni. A koccanás egyébként nem volt nagy, hiszen senki sem ment gyorsan, de a kocsink eleje azért kicsit meggyűrődött.

Eddig egyetlen balesetem volt, mintegy 15 éve, az sem az én hibámból történt. Azóta több, mint 300ezer kilométert vezettem balesetmentesen a világ számos pontján. Ez annyi, mintha hét és félszer megkerültem volna a Földet. Sajnos Hawaiit elérve, a nyolcadik hibátlan kör már nem sikerült.

Ritkuló blogbejegyzések

Több olvasónknak is feltűnt, hogy az utóbbi időben kissé megritkultak a blogbejegyzések. Ennek oka, hogy mostanság nem csak a hétköznapok telnek munkával, hanem gyakran a hétvégéken is dolgozunk. Ha pedig akad némi szabadidőnk, akkor általában nem sok kedvünk van kimozdulni az amúgy is nehezen elviselhető forgalomba, ami hétvégén még a szokásosnál is rosszabb itt a szigeten. Néha azért eljutunk strandolni, ha az időjárás engedi, de egy-egy ilyen esemény nem ér meg egy posztot. Mivel a blogból nem akarunk szakmai blogot csinálni, így aztán a korábban jellemző heti egy-két bejegyzésre ezután már nem lehet számítani. Persze, ha valami említésre méltó dolog történik, arról majd igyekszünk beszámolni, tehát továbbra is érdemes lesz rendszeresen visszalátogatni. Addig is, ha valaki kíváncsi a természetfotós kalandjaimra Hawaiin, akkor a fotós blogomban (angolul) olvashat róluk, sok egyéb téma mellett.

Szivárványos jogosítvány

Ahogyan szerte Amerikában, úgy természetesen Hawaiin is elfogadják a magyar jogosítványt és persze a New York-i jogsink is érvényes itt. Ha azonban hosszabb időt tölt valaki a szigeteken, akkor érdemes helyi jogosítványt szerezni. Amerikában ugyanis a jogosítvány az első számú személyazonosító okirat, így sokszor megkönnyíti az ügyintézést. Hawaiin ráadásul a jogsival igazolható, hogy helyi lakosok vagyunk, így jár a kama’aina kedvezmény, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgok olcsóbbak nekünk, mint a turistáknak.

A vezetői engedély megszerzése úgy néz ki, hogy a delikvens letölti a netről a kresz könyvet, aztán amikor megtanulta, elmegy a vizsgaközpontba. Ott 2-3 órát sorban áll (Hawaiin még nem ismerik a sorszámos megoldást, így ez szó szerint sorban állást jelent, ha közben p.sálnod kell, megszívtad), átesik egy látásvizsgálaton, igazolja mindenféle papírokkal, hogy kicsoda és, hogy legálisan tartózkodik az országban, majd beül a terembe vizsgázni. A teszt 30 kérdésből áll, amihez adnak egy radíros ceruzát és annyi idő van rá, amennyi jólesik, vagy amíg nem kell újra p.sálni. Összesen 6 hibát lehet véteni, amit azonnal le is ellenőriznek. Miután átmegy a vizsgán, megkapja az ideiglenes jogosítványt, amivel már lehet vezetni, ha az anyósülésen ül egy „rendes” jogosítvánnyal rendelkező személy, aki megtanítja vezetni. Tehát nem kell tanfolyamra járni. Az amerikaiak így tanulnak meg vezetni a szülőktől, vagy az idősebb testvérektől. Amint felkészült a forgalmi vizsgára, akkor online bejelentkezik egy időpontra. Itt Hawaiin az időpontok 2-3 hónapra le vannak foglalva, így csak nem régen estünk át mindketten a forgalmin (road test). Ez úgy zajlik, hogy a pályázó odamegy a vizsgahelyszínre a saját kocsijával, viszi magával az „oktatóját”, bemutatják a papírokat az autóról (itt központi nyilvántartás sincs, így jobb nem otthon hagyni a biztosítást, regisztrációs papírt, egyebeket). Ezután a vizsgabiztos behuppan az anyósülésbe és indulhat a vizsga, ami nagyjából 15 percig tart és összesen 15 hibapontot lehet összegyűjteni. Mivel a legtöbb hibáért 5 pont jár, így elvileg nem is olyan nehéz összeszedni a 15-öt, főleg, mert ilyenkor a vizsgázó az egyetlen, aki szabályosan próbál közlekedni. Minden vizsgázónak kell párhuzamos parkolást és ipszilon fordulót csinálnia, habár tőlem valamiért egyiket sem kérték. Gabinak viszont be kellett mutatnia ezen tudását is, amivel persze nem volt gond, így már mindketten szivárványos jogsival igazolhatjuk, hogy hawaiiak vagyunk.

Hawaii közlekedés

Több hónapja van itt is autónk, így mostanra már mindenféle közlekedési eszközzel van elég tapasztalatunk a szigeten. Ennek fényében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Honolulu egyike a világ legrosszabb közlekedésű városainak. A tömegközlekedés kritikán aluli, a bicajozás pedig veszélyes, hiszen az autósok még az út menti bringa utakon sem figyelnek a kerékpározókra. Pár hete az egyik bringázó munkatársamat ütötték el, aki szerencsére „megúszta” a balesetet egy állkapocstöréssel. Az eset jól mutatja, hogy az autós közlekedés sem éppen problémamentes. Míg Amerikára általában a magas közlekedéskultúra a jellemző és kifejezetten élvezetes a nyugodt tempójú forgalomban vezetni, addig ez Hawaiiról egyáltalán nem mondható el. Honoluluban ráadásul tovább ront a helyzeten, hogy irdatlanul nagy a népsűrűség és rengeteg autó van az utakon. Az sem sokat segít, hogy a közlekedési lámpák egyáltalán nincsenek összehangolva, így még a nagy sugárutakon sem lehet folyamatosan haladni.

Költözés

Lassan egy újabb fél évet töltöttünk el a Waikikiben lévő lakásunkban, ami azonban továbbra sem nőtt a szívünkhöz. Egyre apróbbnak találtuk, de a legfőbb gondunk Waikiki zsúfolt, zajos forgatagával volt. Eleinte még jó ötletnek tűnt, hogy közel legyünk az óceánhoz, de ahogyan lecsengett a tenger újdonságának a varázsa és az átlag munkásemberekhez hasonlóan mi is „csak” nagyjából havonta egyszer mentünk strandolni, így egyre kevesebb előnyét láttuk Waikikinek. Ráadásul amióta lett autónk, különös gondot jelentett a parkolás, amiért a turistaközpontban egy vagyont kellett havonta fizetni. Nem volt hát mese, menni kellett.

Az előző, sikertelen lakáskeresés után, most kicsit hamarabb kezdtünk nézelődni. A követelmények most sem lettek könnyebbek, de végül sikerült elkerülni az ingatlan-ügynökségeket és egy olyan magánszemélyt találni, aki megelégedett egy tisztességes szerződés aláírásával és nem akarta a barátainkat, munkatársainkat zaklatni, hogy leellenőrizze a hátterünket, a bankszámláinkhoz sem kért hozzáférést és egyéb teljesíthetetlen követelésekkel sem állt elő.

A lakás a hegy lábánál van, csendes, kertvárosi részen, az utcán ingyen lehet parkolni, van saját udvarunk és hallani lehet a madarak hangját és a rovarok ciripelését.

Suzuki Esteem

Végre van itt is autónk. A választásunk egy Suzuki Esteem-re esett. Ez a típus Európában Suzuki Baleno néven ismert. Az autót egy használtautó kereskedésben vettük. Amerikában ez a típus 1800-as motorral kapható, ami 125 lóerőt tud. A hajtást természetesen automata váltó segítségével viszi át az első kerekekre. A mi autónk a GLX-es típus, tehát a jobban felszerelt változat, amibe beletartozik a szervókormány, a dupla légzsák, a központi zár, elektromos ablakok és tükrök, és természetesen a klíma is, továbbá alufelni, spoiler! és surf rack. A belső tér tipikus suzukis, alapvetően japános puritánság jellemzi. Összességében úgy gondolom, hogy megfelelő island car-t (szigetjárót) találtunk.

Autóvásárlás

Az már elég hamar világossá vált, hogy a tömegközlekedést itt sem nekünk találták ki. Bringával ugyan sok mindent meg lehet oldani, de amint kiderült, hogy még maradunk Hawaiin, eldöntöttük, hogy veszünk egy autót. Eldönteni könnyű volt, megvalósítani annál nehezebb. A hetekig tartó keresgélés, telefonálgatás és a próbautak sokasága azonban érdekes tapasztalatokkal gazdagított a hawaii emberek autókhoz való viszonyáról. Először is néhány elnevezésbeli érdekesség. Itt a terepjárót nem SUV-nek nevezik, hanem egyszerűen csak beach car-nak, azaz strandautónak, a tetőcsomagtartót pedig szörftartónak hívják (surf rack), hiszen mi mást szállítana az ember. Érdekes még, hogy itt úgy gondolják, hogy csak az új autónak kell jónak lenni. Több esetben kaptam a választ, ha szóltam a tulajnak, hogy a kocsijából folyik az olaj, hogy persze, hiszen ez egy használt autó. A helyi demográfiai viszonyokat pedig jól jellemzi, hogy a telefonban egyszer megkérdezték, hogy kínai vagyok, vagy japán (több lehetőség nincs). Életem legbunkóbb kereskedőjével is itt sikerült találkoznom, aki, miután közöltem vele, hogy autót keresek X dollár körül, csak annyit felelt: „De nem itt”. Na mindegy, végül a sziget egy távolabbi feléről azért összejött egy kocsi (Suzuki Esteem), ami megfelel az elvárásainknak és csak kicsivel került többe, mint X  ☺

Főbérlő

Lassan fél éve élünk Hawaiin. Közel fél éve lakunk egy aprócska lakásban Waikikiben és mivel a szerződésünk is hat hónapra szólt, elkezdtünk másik albérlet után nézni. Szerettünk volna egy kicsivel nagyobb lakásba költözni, de kiderült, hogy ez közel sem olyan egyszerű itt Hawaiin. A legtöbb lakás főbérlője olyan követelésekkel áll elő, aminek egy külföldi képtelen megfelelni. Pár hét keresgélés után döbbentünk rá, hogy milyen szerencsések voltunk januárban, amikor pár nap alatt rábukkantunk a mostani lakásunkra. Mivel nem volt akadálya, hogy itt tovább maradjunk, ezért a lakás apró mérete ellenére úgy döntöttünk, hogy szerződést hosszabbítunk. A legnagyobb meglepetés ezután ért, a főbérlő közölte, hogy rendben, maradhatunk, de mostantól olcsóbb lesz a bérleti díj 55 dollárral. Hát, ilyen is van. Mi nem ellenkeztünk ☺

Hawaii tömegközlekedés

Ma sikerült elkésnem a munkából, hála a hawaii tömegközlekedésnek. Reggel ismét esett az eső, ezért a buszozás mellett döntöttem. Az itt egyáltalán nem meglepő, ha egy járat kimarad és a következő is csak késve érkezik, ez már bele van kalkulálva. Ma azonban ezt még azzal is tetézte a sofőr, hogy egyszer csak megállt az út szélén és a tömött buszt otthagyva, beugrott egy boltba vásárolni, végül is (gondolta) hova sietne az a sok ember reggel nyolc körül, biztosan ráérnek.

Lehet, hogy ide is Sandra Bullock kellene buszsofőrnek? ☺

Bringák

Az utóbbi időben egyre inkább motoszkált bennünk a gondolat, hogy függetlenedni kéne a kiszámíthatatlan buszos közlekedéstől, ezért úgy döntöttünk, hogy veszünk két biciklit. Ez azonban nem is tűnt olyan egyszerűnek, mint ahogyan elsőre gondoltuk. A szigeti élet egyik hátulütője ugyanis, hogy az üzletekben elég gyér a kínálat, ezért végül a netről rendeltük a bringákat. Mindössze három nappal a rendelés után itt is volt a két doboz bicaj, már csak össze kellett szerelni. Ez önmagában nem nagy kunszt, de megfelelő szerszámot szerezni hozzá annál inkább. Egy hatos imbuszkulcs beszerzése tűnt a legnehezebb feladatnak. A sokadik „szak”üzletben végre sikerült rábukkanni, azonban itt is csak szettben lehetett venni, ráadásul azt is párban. Amerikában ugyanis inchben mérnek, emiatt egy dobozban van egy szett amerikai szabvány szerinti és egy európai imbuszkészlet, így az egy darab 6mm-es kulcs mellé kaptunk 15 olyat is, amire valószínűleg soha nem lesz szükségünk. Sebaj, a lényeg, hogy végül sikerült összeszerelni a két Schwinn Link típusú bicajt. Ez egy úgynevezett comfort bike, ami a hybrid, vagy más néven trekking kerékpárok egyik altípusa. A jellemzője, hogy átmenetet képez az utcai és a mountain bike között. Valamivel keskenyebb és kevésbé bütykös gumival rendelkezik, mint a mountain bike, így aszfalton is kényelmes, de egyéb tulajdonságainak hála, alkalmas hegyi ösvényeken való bringázásra is.

Hétvége

Szombaton délelőtt szokás szerint elintéztük a heti bevásárlást, majd délután ismét a Csendes-óceán habjaiban áztunk. Vasárnap aztán úgy éreztük, hogy újra itt az ideje a járműbérlésnek, most azonban kicsit sportosabb járgány mellett döntöttünk és béreltünk két Beach Cruiser típusú biciklit. Nagy kirándulást nem csináltunk, csak kerekeztünk egy kicsit a parton és a városban. Honolulu tipikus amerikai nagyváros felhőkarcolókkal, parkokkal és széles utakkal. Az utak szokás szerint tömve vannak autókkal, ami helyenként ijesztő bicajjal, de szerencsére sokfelé vannak kerékpárutak és a parkokban is lehet biztonságosan tekerni, így nagyon sokan kerékpároznak a szigeten. Miután estefelé visszavittük a bringákat, kiültünk egy padra a parton és sütkéreztünk kicsit a lemenő nap fényében.

Kell egy ház

Nem könnyű Honoluluban kiadó lakást találni, különösen, ha az ember nem egy brókercégtől kapja a fizuját. A parkokban lakó tömegek mutatják, hogy sajnos nem is mindenkinek sikerül, ami kissé árnyalja a Hawaiiról kialakult paradicsomi képet.

Az elmúlt napokban jó pár lakást megnéztünk, volt mosdó nélküli fürdőszobás, konyhamentes kuckó és akadt olyan, ami már viszonylag tűrhetőnek tűnt, csak arra nem tudtunk rájönni, hogy a sarokban álló rozsdás doboz mi lehet. A tulaj megpróbálta elmagyarázni, de mivel a mondókája közben a fogsorát igyekezett a szájában tartani, így én csak két kifejezést értettem, hogy pár nap és, hogy új hűtő. Rendben, gondoltam, pár nap múlva lesz új hűtő. Később Gabival átbeszéltük a történteket és mivel ő két másik szót is megértett, kiderült, hogy ez az új hűtő, amit pár napja hoztak. Hmm, inkább úgy döntöttünk, hogy tovább keresgélünk és ma végre találtunk egy apró, bútorozott stúdió lakást, ami egyéb igényeinknek is megfelel, így gyorsan kibéreltük. A lakás Waikikiben található, jó közlekedéssel és mindössze száz méterre az óceán partjától.