Lassan egy újabb fél évet töltöttünk el a Waikikiben lévő
lakásunkban, ami azonban továbbra sem nőtt a szívünkhöz. Egyre apróbbnak
találtuk, de a legfőbb gondunk Waikiki zsúfolt, zajos forgatagával volt.
Eleinte még jó ötletnek tűnt, hogy közel legyünk az óceánhoz, de ahogyan
lecsengett a tenger újdonságának a varázsa és az átlag munkásemberekhez
hasonlóan mi is „csak” nagyjából havonta egyszer mentünk strandolni, így egyre
kevesebb előnyét láttuk Waikikinek. Ráadásul amióta lett autónk, különös gondot
jelentett a parkolás, amiért a turistaközpontban egy vagyont kellett havonta fizetni. Nem volt hát mese, menni kellett.
Az előző, sikertelen lakáskeresés után, most kicsit hamarabb
kezdtünk nézelődni. A követelmények most sem lettek könnyebbek, de végül
sikerült elkerülni az ingatlan-ügynökségeket és egy olyan magánszemélyt
találni, aki megelégedett egy tisztességes szerződés aláírásával és nem akarta
a barátainkat, munkatársainkat zaklatni, hogy leellenőrizze a hátterünket, a
bankszámláinkhoz sem kért hozzáférést és egyéb teljesíthetetlen követelésekkel
sem állt elő.
A lakás a hegy lábánál van, csendes, kertvárosi részen, az
utcán ingyen lehet parkolni, van saját udvarunk és hallani lehet a madarak hangját és a rovarok ciripelését.
