Az már elég hamar világossá vált, hogy a
tömegközlekedést itt sem nekünk találták ki. Bringával ugyan sok mindent meg
lehet oldani, de amint kiderült, hogy még maradunk Hawaiin, eldöntöttük, hogy
veszünk egy autót. Eldönteni könnyű volt, megvalósítani annál nehezebb. A
hetekig tartó keresgélés, telefonálgatás és a próbautak sokasága azonban érdekes
tapasztalatokkal gazdagított a hawaii emberek autókhoz való viszonyáról. Először
is néhány elnevezésbeli érdekesség. Itt a terepjárót nem SUV-nek nevezik, hanem
egyszerűen csak beach car-nak, azaz
strandautónak, a tetőcsomagtartót pedig szörftartónak hívják (surf rack), hiszen mi mást szállítana az
ember. Érdekes még, hogy itt úgy gondolják, hogy csak az új autónak kell jónak
lenni. Több esetben kaptam a választ, ha szóltam a tulajnak, hogy a kocsijából
folyik az olaj, hogy persze, hiszen ez egy használt autó. A helyi demográfiai
viszonyokat pedig jól jellemzi, hogy a telefonban egyszer megkérdezték, hogy
kínai vagyok, vagy japán (több lehetőség nincs). Életem legbunkóbb
kereskedőjével is itt sikerült találkoznom, aki, miután közöltem vele, hogy
autót keresek X dollár körül, csak
annyit felelt: „De nem itt”. Na
mindegy, végül a sziget egy távolabbi feléről azért összejött egy kocsi (Suzuki Esteem), ami megfelel az elvárásainknak és csak kicsivel került többe, mint X ☺
