Búcsú Hawaiitól

Négy és fél éve érkeztünk Hawaiira. Az elmúlt időszakban rengeteg érdekes kalandban volt részünk, sok mindent láttunk és tapasztaltunk, voltak hullámhegyek és természetesen hullámvölgyek is. Szakmailag mindenképpen sikeresnek mondhatjuk az itt töltött időszakot, mindketten elértük, amiért jöttünk, ezért most már ideje továbbállni. Augusztustól újra a mainlanden folytatjuk az életünket, egészen pontosan Texasba tesszük át a székhelyünket. Ezzel elbúcsúzunk nem csak Hawaiitól, de ettől a blogtól is és újra az amerikai blogunkban folytatjuk a kalandjaink bemutatását. Viszlát Amerikában!

 

Frissítés:

Hawaiival kapcsolatos újabb bejegyzések (pl.: ismeretterjesztő cikkek, nyaralások) itt találhatóak.

Még utoljára meglátogattuk a barátfókákat...

... a kedvenc helyemen, az Északi Parton.

Majd elbúcsúztunk Gábor kedvencétől is, ...

... a Kaena Pointtól.   Goodbye Hawaii!

Öt dolog, amire nem gondolsz, amikor Hawaiiról álmodozol

Ki ne álmodozna arról, hogy Hawaiin éljen, vagy legalábbis valami trópusi szigeten? Nekem mindenesetre régi vágyam volt, hogy egyszer valahol a Csendes-óceán egyik szigetén tanulmányozhassam a helyi élővilágot. Miután 2009-ben Amerikába költöztünk, egyre többször gondoltam arra, hogy Hawaii lenne az ideális helyszín, hiszen ez egy olyan trópusi szigetcsoport, ami az USA része, így élvezi annak minden előnyét. Ezzel a gondolattal Gabit is sikerült megfertőznöm, így aztán nagyon örültünk, amikor 2012-ben lehetőségünk nyílott Hawaiira költözni. De vajon tényleg olyan itt az élet, mint ahogyan az emberek elképzelik? Az alábbiakban öt pontban igyekszem összefoglalni, azokat a dolgokat, amikre nem gondoltunk és amikre valószínűleg senki sem gondol, amikor a hawaii életről álmodozik.

Kirándulások az északi parton

Májusban többször is ellátogattunk az északi partra abban a reményben, hogy talán idén is látunk kis fókát. Sajnos azonban, ebben az évben még nem született fókakölyök Oahun, viszont az egyik alkalommal találkoztunk Holokai-val, Ua Malie fiával, aki Honey Girl első unokája. Jelenleg körülbelül 11 hónapos a kis zöld szőrgombóc. A furcsa színét az algáknak köszönheti, amik megtelepedtek a bundáján. Ez gyakran előfordul a barátfókáknál, ha sok időt töltenek a vízben. Valahol nagyon izgalmas, de ugyanakkor nagyon szomorú is, hogy manapság minden barátfókát név szerint ismerünk, ez ugyanis azt jelenti, hogy már csak nagyon kevés él belőlük és félő, hogy hamarosan ez a faj is arra a sorsra jut, amire a legtöbb őshonos élőlény Hawaiin.

Amikor az északi parton kirándulunk, általában igyekszünk a naplementéig maradni. A lemenő nap fényében ugyanis mindig jól esik egy kicsit sütkérezni. Két alkalommal ráadásul igazán látványos fényjátékkal búcsúzott a nap, ami érdekes fotótémákat is biztosított. Az egyik esetben a távolban repkedő barna szulákat fényképeztem a felhők között átszűrődő napsugarakkal a háttérben, míg a másik esetben klasszikus tájképet készítettem a naplementéről. Ekkor térdig a vízbe kellett állnom a megfelelő kompozíció elérése érdekében. A kép elkészülte után nem sokkal aztán egy nagy hullám szinte nyakig elöntött és persze a fotófelszerelésemet is. Gabi a telefonjával éppen az elöntés utáni pillanatban örökített meg, ahogyan érdekes arcot vágva igyekszem a felszerelést menteni. A professzionális eszközöknek szerencsére meg sem kottyan az ilyesmi, de az arcomról talán látszik, hogy nekem azért nem esett olyan jól. Az elkészült kép azonban kárpótolt a kellemetlenségért.

Hawaii: a kihalások szigetei

A legtöbb ember úgy hiszi, hogy Hawaii maga a földi paradicsom, aranyló tengerpartokkal, kristálytiszta vízzel és a szigetek közepén elterülő, különleges növényekben és vadállatokban gazdag, sűrű esőerdőkkel. Ez a paradicsomi kép olyan mélyen él az emberekben, hogy a legtöbben nem is hinnék, hogy milyen is Hawaii a valóságban.

Hawaii a legelszigeteltebb világ a bolygónkon, ahol egykoron az élőlények 90%-a úgynevezett bennszülött fajokból állt. Erre a legismertebb példát a hawaii gyapjasmadarak szolgáltatják, ez az egész  madárcsoport ugyanis csak a Hawaii-szigeteken található meg. Kialakulásuk a többi hawaii élőlénnyel együtt több millió éves elszigetelt törzsfejlődésnek az eredménye. A különleges élővilágának köszönhetően réges-régen Hawaii valóban földi paradicsom volt. Ez a paradicsomi állapot egészen addig tartott, amíg az első emberek ide nem érkeztek nagyjából 1200 évvel ezelőtt. A polinézek kolonizációja ugyanis igazi ökológiai katasztrófa volt Hawaii számára. A betelepülők kíméletlenül vadásztak a hawaii madarakra, számolatlanul gyűjtötték a tojásaikat, irtották az erdőket, a behurcolt háziállataikat, a kutyákat, a disznókat és a csirkéket pedig szabadon engedték a természetben. A kenuikon „stoppolva” ráadásul számtalan egyéb, nem kívánatos élőlény is érkezett a szigetekre: gekkók, gyíkok és patkányok, amelyek a háziállatokkal együtt óriási pusztítást végeztek az őshonos hawaii élővilágban. Ezen változások okozták a Hawaii-szigetvilág első nagy kihalási hullámát. Mire az első európaiak megérkeztek a szigetekre, a hawaii lakosok már kiirtották az őshonos madarak felét, szinte az összes nagy méretű, földön fészkelő madarat és a hawaii gyapjasmadarak nagy részét is, amelyeket díszes tollaik miatt vadásztak.

A második ökológiai kataklizma Cook kapitány utazásaival kezdődött az 1700-as évék végén. Miután az európaiak számára is felfedezte a Hawaii-szigeteket, az emberi hatás csak fokozódott. Az erdők irtása még intenzívebben folytatódott és az emberek növekvő létszáma örökre megváltoztatta a szigetek arculatát. Az egyre nagyobb turista áradattal egyre több idegen élőlény is érkezett Hawaiira, amelyek kiszorították az őshonos fajokat, míg a behurcolt ragadozók, a patkányok, a mongúzok, de különösen a kutyák és a macskák könnyű prédákra találtak a védekezésre képtelen hawaii madarak között. Az utóbbi időben pedig a behurcolt madarakkal érkező és a szintén behurcolt szúnyogok által terjesztett betegségek tizedelik a még megmaradt őshonos madárvilágot. A klímaváltozás és a túlnépesedés pedig csak fokozza a kihalások ütemét és egyre közelebb hozza az elkerülhetetlent, amikor majd az utolsó hawaii élőlény is eltűnik a Föld színéről.

Mióta az első emberi lábnyomok megjelentek Hawaii homokos tengerpartjain, a paradicsom örökre megváltozott. Mára Hawaii lett bolygónk egyik ökológiailag leginkább leromlott állapotú vidéke, ahol minden más helynél nagyobb ütemben zajlik a fajok kihalása. Napjainkra már lényegében alig maradt valami az igazi Hawaiiból, amit látunk, az többnyire csupán behurcolt, idegen élőlények végeláthatatlan tömege.

Az eukaliptuszfák Ausztráliából kerültek Hawaiira

Az esernyőfa is Ausztráliában és Új-Guineán honos

A barna anolisz a Karib-térségből származik

Az aranyporos nappaligekkó Madagaszkárról érkezett

A háromszarvú kaméleon Afrikából jött

A kormos bülbül őshazája az Indiai szubkontinens

A zebragalambocskát Délkelet-Ázsiából hurcolták be

A japán pápaszemesmadár Ázsia keleti részén honos

Új cikk a Természetbúvárban: A Sequoia Nemzeti Park

A Természetbúvár 2016/2-es számában megjelent egy cikkem a Sequoia Nemzeti Park élővilágáról. Az írást most is a saját fotóim illusztrálják. A magazin akár digitális formában is elérhető a Digitalstand és a Dimag weboldalain.

Filmajánló: Saul fia

Nem igazi filmajánló ez a poszt, hiszen Magyarországon már hónapokkal ezelőtt bárki láthatta a Saul fiát, a tegnapi Oscar győzelem óta pedig még az is hallott róla, akit egyáltalán nem érdekelnek a (magyar) filmek. Az Oscar-díj megnyerésén túl, számunkra az az apropója a filmnek, hogy a múlt hétvége óta játszák a hawaii mozik és szombaton mi is megnéztük, pontosabban csak én néztem végig, de erről majd később. A filmet nem nagyon kell bemutatni: az auschwitzi koncentrációs táborban játszódik, ahol egy magyar zsidó rab, Saul egy halott fiúról úgy hiszi, hogy a saját fia, akiről életében nem tudott gondoskodni, de most szeretné megadni neki a végtisztességet, ezért a fiú testét meg akarja menteni az elégetéstől. A film igazi különlegessége, hogy nem kívülállóként igyekszik bemutatni a koncentrációs táborok szörnyűségeit, hanem végig a főszereplő szemszögéből. Ehhez egy érdekes kameraállást használtak, szinte végig csak közelről látjuk a főszereplőt, a környezetből alig valamit, azt is legtöbbször homályosan. A koncepció nagyon érdekes, de mivel így a kamera állandóan mozgásban van, ez egyben a film legzavaróbb tulajdonsága is, főleg, ha valaki rosszul lesz a folyton mozgó, rázkódó képektől, mint például Gabi, aki emiatt nem is tudta végig nézni a filmet. Ezt leszámítva azonban valóban kiváló alkotás a Saul fia és külön érdekes volt egy hawaii moziban magyar nyelvű filmet nézni, Amerikában ugyanis nem divat a szinkronizálás, így eredeti nyelven, angol felirattal vetítették.

Ola Loa emlékére

Néhány nappal ezelőtt sajnos elpusztult Ola Loa, a fiatal hawaii barátfóka, miután lenyelt egy halászkampót. Az állatorvosok ugyan eltávolították a méretes horgot, de a műtét után komplikációk alakultak ki nála és az életét már nem tudták megmenteni. Csodálatos kis állat volt és mi szerencsések vagyunk, hogy láthattuk felnőni. Ezek a képek tavaly áprilisban készültek, amikor hét hetes volt. Nagyon szeretett a homokban játszani és hemperegni. Nyugodjon békében!

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és az új évre sikereket, boldogságot és jó egészséget kívánunk!

Ez a kép természetesen nem Hawaiin, hanem a Yosemite Nemzeti Parkban készült

Szörf Világbajnokság 2015

Minden télen, amikor megérkeznek a nagy hullámok Hawaiira, akkor szörfversenyek sorát rendezik Oahu északi partján. Mind közül a legnevezetesebb a világbajnokság záró futama, a híres Pipe Masters verseny a Pipeline-on. Ezt a pár száz méteres partszakaszt tartják a világ legjobb szörfös helyének. Ezért is kerül mindig a Pipe a versenynaptár utolsó helyére, hogy itt, a szörfözés őshazájában kerüljön a világbajnoki korona a győztes fejére.

Az idei verseny még a tavalyinál is izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen még hatan is esélyesek voltak a végső győzelemre. Három ausztrál: Mick Fanning, Owen Wright és Julian Wilson, valamint három brazil versenyző: Filipe Toledo, Adriano De Souza és Gabriel Medina. A verseny azonban sajnálatos módon gyorsan öt esélyesre szűkült, miután a bemelegítés során Owen Wright balesetet szenvedett. Egy rosszul elkapott hullám után beverte a fejét a zátony sziklájába és súlyos agyi sérülést szenvedett. Szerencsére gyorsan kórházba került és az orvosok szerint teljesen fel fog épülni. A Pipeline aztán a verseny során is megmutatta, hogy miért tartják a legveszélyesebb szörfös helynek a Földön, a harmadik körben Bede Durbidge vétette el a hullámot és szintén a sekély zátonynak csapódott, aminek során több helyen is eltört a medencéje. A kórházban azonnal megoperálták és úgy néz ki, hogy pár hónap múlva újra szörfözhet. A verseny a balesetek ellenére nagyon élvezetes volt. A harmadik kör után ugyan kiesett Toledo és Wilson, de a három legesélyesebb szörfös a verseny végéig küzdött egymással. Az elődöntőben aztán Medina legyőzte Fanninget és a döntőben a két brazil harcolhatott a győzelemért, amit végül De Souza szerzett meg és ezzel a futamgyőzelemmel ő lett 2015 világbajnoka.

De Souza és Fanning egész évben nagyot csatáztak, folyamatosan váltogatták egymást a pontverseny első helyén. A brazil a győzelem után igazi sportemberként azt mondta, hogy nagyon örül a győzelemnek, de szerinte Mick jobban megérdemelte volna a címet, utalva arra, hogy Fanning idén nem csak a versenytársaival, hanem egy cápával is megküzdött a dél-afrikai verseny döntőjében. Összességében az egész szezon nagyon izgalmas volt, aminek méltó koronája volt a Pipe Masters.

Találkozás Chinnel a Five-O-ból

San-Francisco-ból hazafelé tartva, a reptéren találkoztunk Daniel Dae Kimmel, aki Chin Ho Kelly nyomozót alakítja a Hawaii Five-O című sorozatban. Ő is ugyanazzal a géppel jött vissza Honoluluba, mint mi és örömmel pózolt egy kép erejéig.

San Francisco utcáin és Tankcsapda koncerten

A kaliforniai kirándulásunk másik fő célja, a Yosemite Nemzeti Parkon túl San Francisco megtekintése volt. San Francisco New York után a második legsűrűbben lakott város az Egyesült Államokban. A város híres a ködeiről, amiből most nem láttunk egy foszlányt sem, meredek dombjairól és néhány jellegzetes építményéről. Az egyik legismertebb nevezetessége az Alcatraz nevű egykori börtönsziget. Természetesen mi sem hagyhattuk ki a hírhedt börtön megtekintését. A kis sziget a San Francisco-öbölben található. A kaliforniai aranyláz idején itt építették fel a nyugati part első világítótornyát, hogy biztonságosabbá tegyék a megnövekedett vízi közlekedést. Ezt követően felépítettek rá egy katonai erődöt, majd a polgárháború után kezdték el börtönként használni. Eleinte katonai börtön volt, de a nagy gazdasági világválság idején a hadsereg nem tudta tovább finanszírozni, ezért a Börtönhivatal vette át az intézmény kezelését és így jött létre a hírhedt szövetségi börtön, ahová az USA legveszélyesebb bűnözőit zárták. Végül 1963-ban a magas fenntartási költségek miatt végleg becsukták a börtön kapuit, majd 1973-ban megnyitották a nagyközönség számára. Az Alcatrazban egyszerre maximum 300 elítélt fogva tartása volt lehetséges. A cellák rendkívül aprók voltak és az őrök nagyon szigorúan betartatták a szabályokat. Az Alcatraz hírhedtsége azonban leginkább annak volt köszönhető, hogy innen élve soha senki nem szökött meg. A szökés nehézségét fokozta, hogy a cellák a börtönépület közepén voltak, így ha valaki ki is jutott a cellájából, akkor még magából az épületből is ki kellett jutnia. Ha ez is sikerült, akkor már „csak” az őrök puskagolyóit elkerülve a partig kellett eljutnia, végül két és fél kilométert úsznia a szárazföldig a San Francisco-öböl jéghideg, örvénylő vizében. Nem csoda, hogy senkinek sem sikerült. Az Alcatrazban több híres-hírhedt bűnöző is raboskodott, a legismertebb kétségkívül Al Capone volt, aki 1934-ben került a szigetre. Az Alcatraz azonban nem igazán tett jót az egészségének és 1939-ben rossz állapota miatt szabadlábra helyezték. A látogatásunk idején az Alcatrazban volt George DeVincenzi is, aki börtönőr volt ’50 és ’57 között. Nagyon kedves öreg úr, aki éppen a könyvét dedikálta, ami tavaly jelent meg Murders on Alcatraz címmel (Gyilkosságok az Alcatrazban).

Nekünk sikerült élve elhagyni az Alcatrazt ☺

Az Alcatraztól keletre található a San Francisco-öböl bejárata, a Golden Gate (Aranykapu). Ezt a szorost íveli át San Francisco jelképe, a Golden Gate híd, ami sokáig a Föld legnagyobb függőhídja volt, ma már csak a tizedik a listán a maga 2737 méterével. A narancsvörös színű híd 1937-ben készült el és 6 sávos út épült rá. Az ott létünk alatt többször is áthaladtunk rajta és az egyik este a naplemente fényében is megcsodáltuk a hidat, ami ilyenkor különösen mutatós. A két nap során, amit San Franciscoban töltöttünk, megnéztük még a híres, hullámos hegyi utcákat is, amelyek számos filmben szerepelnek autós üldözések helyszíneként. Egyes utcák itt olyan meredekek, hogy csak lefelé engedik rajta a forgalmat. A város ezen része nagyon kellemes, szinte már vidékies, a belváros pedig tipikus amerikai stílusú a nagy felhőkarcolókkal. Összességében nagyon tetszetős város San Francisco.

Részlet a Bullitt című 1968-as filmből

Az egész kaliforniai utazásunk apropóját egyébként a kedvenc magyar zenekarunk, a Tankcsapda észak-amerikai turnéja adta. Az elsősorban a kint élő magyarokat megcélzó turné egyik állomása ugyanis San Francisco volt. A DNA Lounge nevű klubban aztán egy nagyon jó hangulatú telt házas koncertet adtak a debreceni srácok, ami méltó csúcsa volt a kaliforniai kirándulásunknak.

Yosemite Nemzeti Park - Kalifornia

A múlt hetet Kaliforniában töltöttük. Miután Dél-Kaliforniában már jártunk két éve, amikor Los Angelest és a Sequioa Nemzeti Parkot látogattuk meg, most az északi régiót vettük célba. San Francisco-ban szálltunk le hétfő este, majd másnap bérelt autóval indultunk tovább a Sierra Nevada hegység másik gyöngyszeme, a Yosemite Nemzeti Park irányába. Egy közeli kisvárosban, Mariposa-ban szálltunk meg, amelynél hangulatosabb amerikai kisvárost még nem láttunk. Habár innen még mintegy 45 perces autózásra van a Yosemite kapuja, nem bántuk meg, hogy itt töltöttünk pár éjszakát. Kedves emberek, ritkásan épített utcák, széles utak, figyelmes sofőrök és csend jellemző errefelé, ami hatalmas felüdülés volt nekünk. A környéken már számtalan utalást láthattunk A Yosemite-re, ami egyébként egy indián eredetű szó és grizzlyt jelent.

A nemzeti parkban két napot töltöttünk és már az odavezető út is csodás tájakon vezetett, de az igazi látványorgia a Yosemite-völgybe érve fogadja az embert. A völgy az első védett terület volt Amerikában, majd a völgyet körülölelő területekkel együtt az USA harmadik nemzeti parkja lett 1890-ben a Yellowstone és a Sequoia után. Novemberben a havazások miatt a Yosemite nagyobb része már le van zárva, így csak a völgyet tudtuk bejárni. Kétségtelen tény, hogy ez a park leglátványosabb része, sőt talán az egész bolygónk legszebb területe ez a 13 kilométer hosszú gleccser-vájta völgy. A terület nagy része gránitból épül fel és a fenséges mai formáját a jégkorszakok gleccserei alakították ki. A mintegy másfél kilométer széles völgy aljáról helyenként 900 méternél is magasabb sziklafalakra tekinthetünk fel, köztük a legismertebb a Half Dome (félkupola) és az 1095 méter magas El Capitan, amely a Föld legnagyobb egy tömbből álló sziklája. A völgy másik jellegzetessége a rengeteg vízesés, amelyből néhányat most is megcsodálhattunk, habár a legtöbbje csak a tavaszi hóolvadás után figyelhető meg. A legnagyobb köztük a Yosemite-vízesés, ami 739 méteres magasságával egyben Észak-Amerika legmagasabb vízesése is. A két nap alatt keresztül kasul bejártuk és lefényképeztük a Yosemite-völgyet, de a látvánnyal nem lehet betelni, különösképpen naplementekor és az azt követő alkonyi színekben pompázva csodálatos a völgy, ezért a rengeteg turista ellenére is abban reménykedünk, hogy egyszer-kétszer még visszatérünk ide.